NINCS CÍM (és ezt én írtam ide, nem a WordPress!!!)

Kezd sablonos lenni számomra az exmultinál dolgozó 40 év feletti vagyok, hú de megutáltam, most aztán extra jó dolgot fogok innentől tenni. Ja amúgy van tőkém is, úgyhogy semmi gond. Bezzeg, ha az ember lánya máshonnan kezdi az életet, emberként próbálja nevelni a 4 gyerekét, támogatni a férjét egy foggal-körömmel, álmatlan éjszakákkal épülő és fenntartott vállalkozás vezetésében, annak nem áll forrás a rendelkezésére, hogy bármit is megvalósítson az álmaiból. És itt az apró lépések híveire is had grimaszoljak egyet! Hol van az a tervben, hogy nem bírod tovább! Hogy már lassan az álmaidat is képtelen vagy álmodni, mert úgy is tudod, hogy a gyerek márpedig olyan lény, aki a legkevésbé kompromisszum kész és úgyis átírja, amit elképzeltél! A flowt öli meg a legtöbbször és sosem elég amit adni tudsz neki. Én ember vagyok. Esendő és fáradt. Nem az a fajta, aki éjszaka teper a cégéért és nappal is vidám és békés és minden rózsaszín. Ha néha ki is billen az egyensúlyából elmegy csevegni és kávézni a barátnőivel (mert neki természetesen olyan is van) és már minden a helyén is van. Én az vagyok, akinek muszáj aludnia, és még sokszor így is képes lenne összeborulni a reggeliző asztal mellett. Az vagyok, aki gyakran türelmetlen a gyerekeivel, aki már lemondott arról, hogy tisztaság legyen az otthonában, mert a meleg étel és a tisztaruha előrébb való. Lassan már szégyellek vendéget fogadni, mert a kupi egekig ér, mióta itthon tanulás van és nem nyár. Pedig újra és újra megpróbálom kitalálni, mitől működhetne jobban?! Tudom, hogy nem érzem magamat jól ebben az egész rohadt helyzetben, de ez nem egy multi, amit majd leváltok egy habos-babos álommunkára és jön a boldogság! Nem-nem! Ha akarod, ha nem, ez van! Ha akarsz valami mást csinálni, ha nem, nincs más! Nem teheted fel a padlásra, hogy na ebből elég, most bátor leszek és kilépek! Bátor leszek (?) és maradnom kell!
És akkor jön a kérjünk segítséget szlogen. De könyörgöm, kitől? És honnan? Fizetnék is érte, ha lenne valaki, aki hetente 1-2x eljönne besegíteni, de ezt is ezerszer átrágtam már. Kit engedsz be az otthonodba? Kinek mutatod meg a legemberibb arcodat, a legnagyobb kupival? Kiben bízol meg ennyire és kit találsz egyáltalán egy ilyen feladatra?
És most nyilván azt kellene még ideírnom csattanónak, hogy emlett mégis milyen szenzációsan hálás vagyok az életemért és mindazért, ami benne van és történt velem! Hát ebben a pillanatban nem, nem vagyok! És nem érdekel semmi olyan vélemény sem, hogy mégis kellene! Jogom van hozzá, hogy így érezzek! Jogom van hozzá, hogy mást akarjak! Jogom van ehhez az egészhez!


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.